Nagyokat léptek. Anya nézte a szürkeséget: piszkos esőfelhők, mogorva arcok. A komor reggel nehéz gondolatokat is hozott a teendőkről, kötelezettségekről. Képzeletbeli naptárát töltögette, míg sietve haladtak. Csak a piros lámpa állította le rohanó lábaikat.
– Már most elfáradtam. Semmi jó nem lesz a mai napban. – gondolta a nő, és megsimogatta hüvelykujjával a kezébe simuló puha tenyeret.
– Nézd, de szép! – mondta a kislány, és abban a pillanatban felvisított a zöld lámpa, megindult a tömeg. Sietős szürkeségként gomolyogtak a zebrán. Az anyuka lepillantott.
Csak álltak, nézték és mosolyogtak.
– Kár, hogy ők nem látták. – bökött fejével a túloldalt elérő szürke tömeg felé, és megragadta anyukája kezét, hogy indulhassanak tovább. Mosolyogva.
